Dél-erdélyi utazásunk 2025.
Hetedikeseink egy csodálatos dél-erdélyi utazáson vettek részt a Határtalanul program keretén belül.
Állomások:Arad, Déva, Vajdahuyad, Herculesfürdö és Temesvár.
1. nap
A hetedik évfolyam tanulói már régóta izgatottan várták az utazás napját. Az elmúlt hetekben sokat készültünk az útra: az előkészítő órákon megismerkedtünk Erdély történelmével, földrajzával, Dél-Erdély látnivalóival. Felelevenítettük a trianoni békeszerződésről tanultakat, feladatokat oldottunk meg csoportmunkában, online már barangoltunk a vidéken. Ez a reggel azonban más volt: elérkezett a várt pillanat és csomagjaink társaságában, álmos szemekkel, de tele kíváncsisággal, útra készen gyülekeztünk az iskola előtt. Gyors búcsúval elköszöntünk szüleinktől és útnak indultunk.
Néhány óra buszozás után első megállónk Aradon volt, ahol koszorút helyeztünk el a 13 hős vértanú szobránál. Elmondtuk nevüket, felelevenítettük hősiességüket. A városban meglátogattuk a Páduai Szent Antal templomot is és rövid séta keretében ismerkedtünk a Fő tér látnivalóival. A dévai vár sziluettje már messziről feltűnt, ahogy magasodott a hegy tetején, mintha őrizné az alatta elterülő várost. Az irodalom órák emlékei kapcsán azonnal felidéződtek a Kőmíves Kelemenné ballada sorai, már buszon záporoztak a kérdések, találgattuk, mi igaz a történetből. Lent a parkolóban még csalódottak voltunk, hogy a felvonó nem működik, de hamar összeszedtük a bátorságunkat és gyalog vágtunk neki a hegynek! Az ösvény kanyargós volt és meredek, de a fák között átszűrődő látvány és a madarak éneke kárpótolt minket. A túra végén büszkén néztünk körbe a vár ormairól. Mintha az egész völgy a lábaink előtt heverne… Körbesétáltunk a várban, fotóztunk, közben mintha megállt volna kicsit az idő. A romos falak és a bástyák között járva elképzeltük, milyen lehetett az élet a középkorban. Megtudtuk, hogy a dévai vár eredetileg a 13. században épült és fontos erődítményként szolgált a tatárjárás után. Később Hunyadi János és Bethlen Gábor is birtokolta. A 18. században egy lőporrobbanás súlyosan megrongálta, azóta romként őrzi történelmi emlékeit. Büszkén készítettük el a csoportképeket és megegyeztünk, hogy sokkal nagyobb élmény volt gyalog felmenni, így volt tökéletes a nap.
2. nap:
A második nap várva várt célpontja a vajdahunyadi vár volt. A nemrég látott Hunyadi sorozat tovább növelte kíváncsiságunkat. A torony, a sok évszázados kőfalak hangulata… elképesztő volt! Sétáltunk a belső udvarban, megnéztük a kiállítást, ahol régi fegyvereket és páncélokat láttunk. A vár kívülről is hatalmasnak tűnt, de belülről még inkább látható volt, milyen fontos erődítmény volt a középkorban. Egy térkép segítségével igyekeztünk minden termet és tornyot bejárni és közben arról beszélgettünk, milyen lehetett itt élni évszázadokkal ezelőtt, amikor a törökverő Hunyadi János volt a vár mindenható ura. Nagyon megszerettük a hely hangulatát, kedvünk lett volna ott maradni még barangolni.
Utunkat ezután Őraljaboldogfalván folytattuk, mely egy kis falu, de tele van történelemmel és varázslattal. Meglátogattuk a református templomot és a Kendeffy család kastélyát. Már a település neve rabul ejtett minket, olyan, mintha egy tündérmese helyszíne lenne. A református templom hangulata is ilyen volt. A vastag falak, a régi kapu, az orgona hangja és utána a csend… Tibor bácsi, az idegenvezetőnk eljátszotta nekünk az orgonán a székely himnuszt, mi pedig áhítattal hallgattuk az előadást. Megcsodáltuk a freskókat és közösen tanakodtunk azon, hogy a templomkertben lévő titokzatos sír melyik, a Hunyadi-családdal kapcsolatban álló személyé lehetett vajon. Közben rövid sétával elértük a Kendeffy kastélyt, ahol elképzeltük, milyen lehetett, mikor még bálokat rendeztek benne, vendégek érkeztek, nagy volt a csillogás.
A nap egyik legizgalmasabb élménye még hátra volt: meglátogattuk a Boli-barlangot. Az odavezető út is gyönyörű volt: fák, sziklák, séta az erdőben, közben izgultunk, hogy mikor bukkan fel egy medve. A bejárat óriási volt, szinte tátotta a száját, hívogatott minket, hogy lépjünk be. Bent pedig mintha egy másik világba csöppentünk volna: hűvös, sötét és csendes volt minden, a mi beszélgetésünkön kívül csak a víz csöpögését lehetett hallani. A falakon megnéztük a formákat, vezetőnktől meghallgattuk a barlanghoz fűződő legendákat. Amikor kijöttünk, vakított minket a napfény, jó volt újra a szabadban lenni, de sajnáltuk is, hogy véget ért a barlangi kaland.
Ez a délután a későbbiekben valahogy más volt, mint a többi. Ma nem csak néztünk, hallgattunk vagy fotóztunk – ma kapcsolódtunk. Déván, a Szent Ferenc Alapítvány iskolájában találkoztunk gyerekekkel, akik elsőre idegenek voltak, de estére már ismerősök... sőt, barátok. Leültünk egymás mellé, és elkezdtünk beszélgetni. Először bemutattuk egymásnak az iskoláinkat, az életünket. Nem volt semmi mesterkélt, nem kellett semmi „program” – csak mi, kamaszok, akiknek ugyanúgy vannak hobbijaik, kedvenc zenéik, furcsa szokásaik meg nagy álmaik. Meséltünk az életünkről, arról, hogy mit szeretünk, miben vagyunk bénák, meg hogy mi lesz majd, ha nagyok leszünk. És közben – anélkül, hogy észrevettük volna – valami láthatatlan szál kezdett fonódni köztünk. Volt sok nevetés, egy kis komolyság is, de legfőképp: őszinteség. Az az igazi, ritka fajta, ami nem jön minden nap szembe. A nap végén senkinek nem volt kedve elköszönni. Csak néztünk a felnőttekre, és szinte egyszerre kérdeztük:
„Mikor jövünk vissza?” Mert az ilyen délutánokat nem lehet csak úgy elfelejteni. Ezek nem múlnak el másnapra. Ezek megmaradnak bennünk – és ha szerencsénk van, újra megtörténnek.
3. nap
Herkulesfürdőnek már a neve is olyan volt, mintha egy mítoszból bukkant volna elő. És igazából az egész helynek volt valami különleges hangulata. A régi épületek, a patak, a hegyek közelsége – minden egy kicsit mesébe illő, még akkor is, ha látszik rajta az idő nyoma.
Sétáltunk a városban, megnéztük a híres Herkules-szobrot is. Láttuk a Monarchia korából megmaradt fürdőépületeket is – néhány romosabb, néhány szép felújított, de mindegyiknek volt saját története, amit szinte érezni lehetett a falak között.
A nap fénypontja viszont az volt, amikor végre belevethettük magunkat a vízbe. Együtt fürödtünk az egyik fürdőben – meleg, gyógyvizes medencék, gőz, nevetés, volt a program. Közben megbeszéltük az eddigi élményeinket, sztoriztunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Egy igazi lazulós délutánt töltöttünk együtt, ami kellett is a sok utazás után.
4.nap
A mai nap tényleg olyan volt, mintha egy képeslap-sorozatba csöppentünk volna. Magas hegyek között érkeztünk a Dunához, ahol hajóra szálltunk, hogy bejárjuk a Kazán-szorost. Nehéz szavakkal leírni, amit ott láttunk – hatalmas hegyek két oldalt, köztük pedig a Duna kanyarog méltóságteljesen. Az egész olyan volt, mint egy természetfilm, csak mi voltunk benne. A sziklák, a víz, a csend... néha csak álltunk és csodáltuk. Ezután Orsovára mentünk, ami egy csendes, nyugodt kisváros a Duna partján. Meglepetten hallgattuk az újabb meglepetést: itt rejtették el a magyar Szent Koronát 1849-ben. Megnéztük a Szent Anna templomot, ami nagyon különleges volt – nem a klasszikus, díszes stílus, hanem inkább modern, mégis nagyon békés hangulatú. A nap végén rövid túrát tettünk a közeli vízeséshez. Már az odavezető út is élmény volt – árnyas ösvény, madárcsicsergés, fák között beszűrődő fény. És aztán egyszer csak ott volt: a vízesés. Nem volt hatalmas, de az, ahogy a víz zuhogott le a sziklákon, friss permetet szórva ránk, teljesen feltöltött.
5.nap
Az utolsó nap reggelén kissé szomorúan szálltunk be a buszba, sajnáltuk, hogy véget ér az utazás. De az idegenvezetőnk megnyugtatott bennünket, hogy mára is jutnak még kalandok, ne keseredjünk el. Temesváron álltunk meg, a Fő téren meghallgattuk a város izgalmas történelmét. Az egyik legmegrázóbb élmény az volt, amikor megismertük a Ceausescu-diktatúra elleni küzdelem történetét. A város utcái, terei valahogy más szemmel néztek ránk, miután hallottuk, mi történt itt 1989-ben. Az egész olyan volt, mintha a történelem hirtelen nagyon közel jött volna. Nem egy unalmas évszám meg név a tankönyvben, hanem valódi emberek bátorsága, fájdalma, döntései.
Ezután bementünk egy ortodox templomba, ami sokunk számára különleges élmény volt. A félhomály, az ikonok, a gyertyák fénye és az illatok… valahogy minden nagyon más volt, mint amit otthon megszoktunk. Sokan meg is hatódtak – csend volt, még mi is elcsendesedtünk egy kicsit. Talán nem is kellett beszélni, csak ott lenni, átélni.
Persze a komolyabb részek után jött a lazulás is – pizzáztunk a Fő téren, ami igazi feltöltődés volt. Ültünk a padokon, ettük a forró pizzát, nevettünk, sztoriztunk, és közben figyeltük a nyüzsgő várost.
A napot egy jó kis városnézéssel zártuk – színes házak, régi épületek, terek és hangulatos utcák mindenhol. Temesvár tényleg sokféle arcát mutatta meg: volt benne fájdalom, szépség, erő és történelem.
Este fáradtan, de boldogan öleltük meg szüleinket.
Állomások:Arad, Déva, Vajdahuyad, Herculesfürdö és Temesvár.
1. nap
A hetedik évfolyam tanulói már régóta izgatottan várták az utazás napját. Az elmúlt hetekben sokat készültünk az útra: az előkészítő órákon megismerkedtünk Erdély történelmével, földrajzával, Dél-Erdély látnivalóival. Felelevenítettük a trianoni békeszerződésről tanultakat, feladatokat oldottunk meg csoportmunkában, online már barangoltunk a vidéken. Ez a reggel azonban más volt: elérkezett a várt pillanat és csomagjaink társaságában, álmos szemekkel, de tele kíváncsisággal, útra készen gyülekeztünk az iskola előtt. Gyors búcsúval elköszöntünk szüleinktől és útnak indultunk.
Néhány óra buszozás után első megállónk Aradon volt, ahol koszorút helyeztünk el a 13 hős vértanú szobránál. Elmondtuk nevüket, felelevenítettük hősiességüket. A városban meglátogattuk a Páduai Szent Antal templomot is és rövid séta keretében ismerkedtünk a Fő tér látnivalóival. A dévai vár sziluettje már messziről feltűnt, ahogy magasodott a hegy tetején, mintha őrizné az alatta elterülő várost. Az irodalom órák emlékei kapcsán azonnal felidéződtek a Kőmíves Kelemenné ballada sorai, már buszon záporoztak a kérdések, találgattuk, mi igaz a történetből. Lent a parkolóban még csalódottak voltunk, hogy a felvonó nem működik, de hamar összeszedtük a bátorságunkat és gyalog vágtunk neki a hegynek! Az ösvény kanyargós volt és meredek, de a fák között átszűrődő látvány és a madarak éneke kárpótolt minket. A túra végén büszkén néztünk körbe a vár ormairól. Mintha az egész völgy a lábaink előtt heverne… Körbesétáltunk a várban, fotóztunk, közben mintha megállt volna kicsit az idő. A romos falak és a bástyák között járva elképzeltük, milyen lehetett az élet a középkorban. Megtudtuk, hogy a dévai vár eredetileg a 13. században épült és fontos erődítményként szolgált a tatárjárás után. Később Hunyadi János és Bethlen Gábor is birtokolta. A 18. században egy lőporrobbanás súlyosan megrongálta, azóta romként őrzi történelmi emlékeit. Büszkén készítettük el a csoportképeket és megegyeztünk, hogy sokkal nagyobb élmény volt gyalog felmenni, így volt tökéletes a nap.
2. nap:
A második nap várva várt célpontja a vajdahunyadi vár volt. A nemrég látott Hunyadi sorozat tovább növelte kíváncsiságunkat. A torony, a sok évszázados kőfalak hangulata… elképesztő volt! Sétáltunk a belső udvarban, megnéztük a kiállítást, ahol régi fegyvereket és páncélokat láttunk. A vár kívülről is hatalmasnak tűnt, de belülről még inkább látható volt, milyen fontos erődítmény volt a középkorban. Egy térkép segítségével igyekeztünk minden termet és tornyot bejárni és közben arról beszélgettünk, milyen lehetett itt élni évszázadokkal ezelőtt, amikor a törökverő Hunyadi János volt a vár mindenható ura. Nagyon megszerettük a hely hangulatát, kedvünk lett volna ott maradni még barangolni.
Utunkat ezután Őraljaboldogfalván folytattuk, mely egy kis falu, de tele van történelemmel és varázslattal. Meglátogattuk a református templomot és a Kendeffy család kastélyát. Már a település neve rabul ejtett minket, olyan, mintha egy tündérmese helyszíne lenne. A református templom hangulata is ilyen volt. A vastag falak, a régi kapu, az orgona hangja és utána a csend… Tibor bácsi, az idegenvezetőnk eljátszotta nekünk az orgonán a székely himnuszt, mi pedig áhítattal hallgattuk az előadást. Megcsodáltuk a freskókat és közösen tanakodtunk azon, hogy a templomkertben lévő titokzatos sír melyik, a Hunyadi-családdal kapcsolatban álló személyé lehetett vajon. Közben rövid sétával elértük a Kendeffy kastélyt, ahol elképzeltük, milyen lehetett, mikor még bálokat rendeztek benne, vendégek érkeztek, nagy volt a csillogás.
A nap egyik legizgalmasabb élménye még hátra volt: meglátogattuk a Boli-barlangot. Az odavezető út is gyönyörű volt: fák, sziklák, séta az erdőben, közben izgultunk, hogy mikor bukkan fel egy medve. A bejárat óriási volt, szinte tátotta a száját, hívogatott minket, hogy lépjünk be. Bent pedig mintha egy másik világba csöppentünk volna: hűvös, sötét és csendes volt minden, a mi beszélgetésünkön kívül csak a víz csöpögését lehetett hallani. A falakon megnéztük a formákat, vezetőnktől meghallgattuk a barlanghoz fűződő legendákat. Amikor kijöttünk, vakított minket a napfény, jó volt újra a szabadban lenni, de sajnáltuk is, hogy véget ért a barlangi kaland.
Ez a délután a későbbiekben valahogy más volt, mint a többi. Ma nem csak néztünk, hallgattunk vagy fotóztunk – ma kapcsolódtunk. Déván, a Szent Ferenc Alapítvány iskolájában találkoztunk gyerekekkel, akik elsőre idegenek voltak, de estére már ismerősök... sőt, barátok. Leültünk egymás mellé, és elkezdtünk beszélgetni. Először bemutattuk egymásnak az iskoláinkat, az életünket. Nem volt semmi mesterkélt, nem kellett semmi „program” – csak mi, kamaszok, akiknek ugyanúgy vannak hobbijaik, kedvenc zenéik, furcsa szokásaik meg nagy álmaik. Meséltünk az életünkről, arról, hogy mit szeretünk, miben vagyunk bénák, meg hogy mi lesz majd, ha nagyok leszünk. És közben – anélkül, hogy észrevettük volna – valami láthatatlan szál kezdett fonódni köztünk. Volt sok nevetés, egy kis komolyság is, de legfőképp: őszinteség. Az az igazi, ritka fajta, ami nem jön minden nap szembe. A nap végén senkinek nem volt kedve elköszönni. Csak néztünk a felnőttekre, és szinte egyszerre kérdeztük:
„Mikor jövünk vissza?” Mert az ilyen délutánokat nem lehet csak úgy elfelejteni. Ezek nem múlnak el másnapra. Ezek megmaradnak bennünk – és ha szerencsénk van, újra megtörténnek.
3. nap
Herkulesfürdőnek már a neve is olyan volt, mintha egy mítoszból bukkant volna elő. És igazából az egész helynek volt valami különleges hangulata. A régi épületek, a patak, a hegyek közelsége – minden egy kicsit mesébe illő, még akkor is, ha látszik rajta az idő nyoma.
Sétáltunk a városban, megnéztük a híres Herkules-szobrot is. Láttuk a Monarchia korából megmaradt fürdőépületeket is – néhány romosabb, néhány szép felújított, de mindegyiknek volt saját története, amit szinte érezni lehetett a falak között.
A nap fénypontja viszont az volt, amikor végre belevethettük magunkat a vízbe. Együtt fürödtünk az egyik fürdőben – meleg, gyógyvizes medencék, gőz, nevetés, volt a program. Közben megbeszéltük az eddigi élményeinket, sztoriztunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Egy igazi lazulós délutánt töltöttünk együtt, ami kellett is a sok utazás után.
4.nap
A mai nap tényleg olyan volt, mintha egy képeslap-sorozatba csöppentünk volna. Magas hegyek között érkeztünk a Dunához, ahol hajóra szálltunk, hogy bejárjuk a Kazán-szorost. Nehéz szavakkal leírni, amit ott láttunk – hatalmas hegyek két oldalt, köztük pedig a Duna kanyarog méltóságteljesen. Az egész olyan volt, mint egy természetfilm, csak mi voltunk benne. A sziklák, a víz, a csend... néha csak álltunk és csodáltuk. Ezután Orsovára mentünk, ami egy csendes, nyugodt kisváros a Duna partján. Meglepetten hallgattuk az újabb meglepetést: itt rejtették el a magyar Szent Koronát 1849-ben. Megnéztük a Szent Anna templomot, ami nagyon különleges volt – nem a klasszikus, díszes stílus, hanem inkább modern, mégis nagyon békés hangulatú. A nap végén rövid túrát tettünk a közeli vízeséshez. Már az odavezető út is élmény volt – árnyas ösvény, madárcsicsergés, fák között beszűrődő fény. És aztán egyszer csak ott volt: a vízesés. Nem volt hatalmas, de az, ahogy a víz zuhogott le a sziklákon, friss permetet szórva ránk, teljesen feltöltött.
5.nap
Az utolsó nap reggelén kissé szomorúan szálltunk be a buszba, sajnáltuk, hogy véget ér az utazás. De az idegenvezetőnk megnyugtatott bennünket, hogy mára is jutnak még kalandok, ne keseredjünk el. Temesváron álltunk meg, a Fő téren meghallgattuk a város izgalmas történelmét. Az egyik legmegrázóbb élmény az volt, amikor megismertük a Ceausescu-diktatúra elleni küzdelem történetét. A város utcái, terei valahogy más szemmel néztek ránk, miután hallottuk, mi történt itt 1989-ben. Az egész olyan volt, mintha a történelem hirtelen nagyon közel jött volna. Nem egy unalmas évszám meg név a tankönyvben, hanem valódi emberek bátorsága, fájdalma, döntései.
Ezután bementünk egy ortodox templomba, ami sokunk számára különleges élmény volt. A félhomály, az ikonok, a gyertyák fénye és az illatok… valahogy minden nagyon más volt, mint amit otthon megszoktunk. Sokan meg is hatódtak – csend volt, még mi is elcsendesedtünk egy kicsit. Talán nem is kellett beszélni, csak ott lenni, átélni.
Persze a komolyabb részek után jött a lazulás is – pizzáztunk a Fő téren, ami igazi feltöltődés volt. Ültünk a padokon, ettük a forró pizzát, nevettünk, sztoriztunk, és közben figyeltük a nyüzsgő várost.
A napot egy jó kis városnézéssel zártuk – színes házak, régi épületek, terek és hangulatos utcák mindenhol. Temesvár tényleg sokféle arcát mutatta meg: volt benne fájdalom, szépség, erő és történelem.
Este fáradtan, de boldogan öleltük meg szüleinket.
Szerző: Webmester
Módosítva: 2025-07-25 15:18:36